Dúdolom:
“Két szál kappan
fürdik a napban.
Tengerparton
oszlik az alkony…”
Nézem hozzá belül a mozit – esteledik, és egy kislány játszik a kertben.
(Úgy énekelj mint egy kislány! De csak egy! Nem négyszáz!)
Most felnéz. Én pedig már a szobából kifelé.
“Ferde a balkon,
a szállodaajtón
Légbe kilépik az ember.”
Különös egy balkon, valóban. Ferde… Ha rálépek…? Lecsúszok? Fellibbenek…? Fellibbenek…
“Az égig…”
Az első pillanattól magával ragadott ez a befejezés. De csak álomképnek gondoltam. Pedig nem az, tényleg kilépett…
De ezek után már jóval érthetőbb a felkiáltás:
“Játsszunk!”
Mondjuk, mint Hannibál és Hanna: hazatérést, háborút, mulatságot, szerelmet. Rőt elefántokkal Alpokon át, csillagos ég sátra alatt pihegve, tömlőnyi bor mellett mulatva, medvebőrön egymásra feküdve. Játszunk, ilyen kedves kis dolgokat a szavakkal: rímeket, ritmusokat, szójátékokat, változatokat nem létező versekre; és a zenével: szőjünk gyerekdalokból zenekarra művet, írjunk felmagasztaló fugát a pityókalevesről…
A pityókalevesről? Szöget ütött ám a fejembe, imigyen Miskoczit olvasván – bizonyosan a pityókalevest magasztalja az a fuga, s nem azt a játékot, ami a “más teszi majd” szavak mögött lappang?
“Más teszi majd a pityókalevesbé a drága babért”
“Játsszunk, az idő amíg enged! Játsszuk ami nincs, ami volt, játsszuk ami nincs ami lesz!”